Archívum

Kategóriák

Severnyák Illés - Magic the Gathering Krónikák: Ajani, a hősök mentora2014.07.17 13:13

Szerző:admin

 

A meleg szellő az olíva és a távoli tenger illatát hordozva lágyan megérintette, felborzolta bundáját. Átsusogott a rövid, sárga füvön és az időmarta, vaskos fák világoszöld levelén.

Az összes eddig meglátogatott világ közül Therost érezte leginkább az otthonának. Még a saját síkja, Naya sem volt már az, amit megismert, amióta egymásba olvadt Alara másik négy síkjának szilánkjaival, hogy egész, ám sebzett világot alkosson. Therost kortalan, erős entitások védték, akik változatlannak tűntek. A helyiek isteneknek hívták őket, és ezzel nehéz volt vitába szállni.

 

Úgy látszik, Elspeth–nek tetszett a gondolat, hogy bármely halandónál hatalmasabb elmék figyelik őt. Ajani kevésbé találta megnyerőnek ezt az elképzelést. A keserű tapasztalatok megtanították, hogy bármilyen lény, aki elég hatalmas ahhoz, hogy istenként imádják, az eléggé hatalmas – és épp oly hajlamos is – arra, hogy inkább elpusztítsa a világot, mintsem megvédje azt. Naya istenbehemótjai csak buta vadállatok, az indítékaik inkább egyszerű vándorlásban mutatkoznak meg, mintsem az isteni sugallatban. Nicol Bolas, a sárkány síkjáró, akinek istenekéhez mérhető hatalma van, évszázadokon keresztül manipulálta a vallás és politika fejlődését Alara szilánkjain, hogy elősegítse saját önző és pusztító céljait.

Ajani mégsem vitatja el Theros isteneitől azok erejét és méltóságát, sem síkjuk szépségét, amire vigyáznak. Végül is, lehet, hogy Elspethnek igaza van.

Ajani a nap hátralévő részében sétált, bokrokkal borított lankás dombokon át fel a hegyekbe, amíg meg nem érezte a leoninok ismerős illatát. A társai nemrég itt jártak. Emlékei szerint egy órányira volt a területüktől, de nem lepte volna meg, ha a területük azóta megnőtt volna.

Szürkületkor tábort vert, mindenfajta álcázás és rejtekhely nélkül. Fehér bundája jelzőfényként ragyog a sötétben, és ha vannak odakint leoninok, akkor megtalálják.

 

Amint a nap lement és a csillagok feljöttek az égre, Ajani feltekintett. Alig várta, hogy láthassa fények és színek játékát, amely minden éjjel az égbolton pompázott, csillagképeivel istenek és mitikus alakok történeteit visszhangozva. A jelenség gyönyörű és egyedülálló volt Theroson.

De nem ma este. Ma este a csillagok hidegen közönyösek voltak, az űr közöttük fekete és üres. A legrosszabb pedig az volt, hogy az égbolt egyik sarkában egyszerű üresség honolt, hiányos volt, egyetlen csillag sem ragyogott ott. Ajani elcsodálkozott, hogy vajon mi történhetett, és Elspeth mit gondolt erről.

 

Elspeth. A gondolatai folyamatosan visszatértek Elspeth–hez. Ajani tudta, hogy a leoninok itt vannak, és azt tervezte, hogy meglátogatja őket – őszintén bevallva Elspeth miatt. Tudta, hogy Elspeth elhagyta Dominariát, és Mirrodin fémvilága felé vette az irányt. 

Aztán más síkjárók hozták a hírt: Mirrodin halott. Phyrexia visszatért. Ez és minden más világ kedvéért be ne tedd a lábadat oda.

Féltette Elspeth–et, és még inkább a barátait Mirrodinon. De még mindig reménykedett. Még akkor is, ha a világ meghal, és az égbolt elsötétül, mindig van remény.

Lehet, hogy Elspeth életben van.

Ez elég megnyugtató gondolat volt ahhoz, hogy ebbe kapaszkodva álomra szenderüljön.

 

A pirkadatra pislogva felkelt, majd feltekintett a masszív baltára, amit egy szürke bundájú, fiatal leonin nő tartott. A fülei szorosan hátra voltak lapulva. A bokrok alig hallható zöreje elárulta neki, hogy még két leonin vette őt körbe.

– Azonosítsd magad – mondta a fiatal leonin.

– Te vagy Seza. – mondta ásítva Ajani – Amikor legutóbb itt voltam, még túlságosan fiatal voltál, hogy járőrözhess.

Seza szemei tágra nyíltak, a fülei felpattantak.

– Ajani?

Ajani elmosolyodott.

– Fehér bunda. Egy szem. Nagy balta. Ki más?

Leeresztette a baltáját és félénken mosolyogni kezdett. Ajani felült, megdörzsölte a szemét.

– Biztosra kellett mennem. Mostanában furcsa dolgok történnek a vadonban.

Jelzett a tárasainak.

– Ő Aranysörényű Ajani, Oreskos barátja.

A másik két harcos, szintén nők, kiléptek Ajani mögül.

– Aletha! – mondta, miközben rácsapott a kezével a magasabbik vállára. – És… bocsáss meg, te ki vagy…?

– Koila, – mondta a harmadik leonin, majd ránézett Sezára, aki megnyugtatóan biccentett. – A vadonban nőttem fel, és nemrég jöttem csak Tethmosba.

– Koila – ismételte Ajani, hogy megjegyezze a nevét a foltos arany bundával és az orra alatt lévő csipkés heggel együtt.

– Menjünk – mondta Seza. Elviszünk téged Tethmosba. Látnod kellene, mit csinált Brimaz a hellyel.

– Brimaz! – mondta Ajani. – Brimaz a király? Seza pedig őrjáratot vezet… Tényleg ilyen sokáig voltam távol?

 

A négy leonin a nap nagy részében együtt sétált. Aletha egész idő alatt csendben volt, Kolia pedig még inkább, így a beszélgetés leginkább Seza és Ajani között zajlott, arról, hogy mi történt Oreskos leoninjaival. Omala, a királynő elesett egy emberekkel vívott harc során. Brimaz, a kiválasztott trónörököse pedig elutasította a bosszút, és ezzel a sok vitát kiváltó döntésével végül több barátot szerzett, mint ellenséget.

Amikor Ajani legutóbb itt volt, már látszott, hogy Brimaz valamikor király lesz. Ajani hosszú órákon át beszélgetett a fiatal leoninnal az emberekkel való együttélés fontosságról. Úgy tűnik, szavai jó talajra hullottak.

A járőrök területének határánál társai félrevonultak egy rövid, halk megbeszélésre. Végül Aletha és Koila búcsút intettek Ajaninak, és visszafordultak, Seza pedig jelzett neki, hogy menjen tovább.

– Nem akarlak visszatartani a szolgálattól. – mondta Ajani, bár hálás volt a társaságért – Ismerem az utat Tethmos felé.

Seza megrázta a fejét, és tovább sétált mellette.

– Nem erről van szó. A dolgok mostanában veszélyessé váltak. A minotauroszok nagyobb területen mozognak, és többen is vannak. Arról nem is beszélve, hogy az emberek mit fognak tenni, most, hogy…” Seza a napsütötte égboltra mutatott és megremegett a hangja.

– Tudsz róla valamit? – kérdezet Ajani

– Nem sokat. – válaszolta Seza – Egy nap az istenek csak úgy… elmentek. Mérgesek a halandókra, ilyesmiket mondanak az emberek. Annyit mondhatok, hogy „olcsón megúsztuk”.

– És azt az üres gyűrűt hagyták maguk után az égbolton?

Seza egy pillanatig csak bámulta Ajanit, aki a korábbi ittlétekor már elhíresült furcsa kérdéseiről.

– Az néhány nappal ezelőtt tűnt fel. – mondta Seza – A mesemondónk úgy hívja „A Feledés Árka” de ő is ugyanolyan tanácstalan, mint bárki más ezügyben.

 

Most már egészen közel voltak Oreskos, a leoninok otthonának határához. A nap már lenyugodott, és furcsa, elszórt csillagok jöttek fel, miközben megmászták az emelkedőt, és meglátták Tethmos barlangjainak őrlángjait. Ez volt a legnagyobb leonin település Theroson. A legtöbb leonin nomád – a leoninok többsége, bárhol is volt, félig-meddig nomád volt, legalábbis ahhoz eléggé, hogy Ajani megállapítsa: ez hozzátartozik a természetükhöz –, így hát a legnagyobb településüket aligha nevezhetné városnak. Nagyobb volt, mint amire emlékezett, de kevesebb üres hely volt a világosra festett falak között.

 

Seza és Ajani nem voltak kívülállók, így a kapu nyitva volt. Minden további nélkül áthaladtak rajta. Seza beszélt a közelben lévő őrrel, majd szertartásosan bevezették kettejüket a király termébe.

A nagy csarnok közepén tűz pattogott, felette pedig egy vaddisznó sült, a levegő megtelt a zamatos illattal. Egy csapat leonin ülte körbe a tüzet. A legnagyobb és legfiatalabb közülük a bejárattal szemben ült, de amint Ajani és Seza belépett, felállt.

 

Ajani magasnak számított a fajtájában, de Brimaz még magasabb volt. Az Ajani emlékeiben élő nyurga fiatal kinőtte magát, széles válla, magabiztos, intelligens tekintete és dús, leomló sörénye lett. Brimaz finom ruhát, és egy vékony, hegyes koronát viselt a társadalmi helyzetének megfelelően, de hegekkel erezett válla azt mutatta, hogy vezetőként sem fél az első sorban harcolni.

– Brimaz, öreg barátom!

Brimaz előre lépett, így Ajaninak felfelé kellett fordítania fejét, hogy a király arcába nézzen.

– Most már Brimaz király – morogta.

Senki nem szolalt meg, csak a tűz ropogott.

Ajani belenézett Brimaz arany szemébe. Kevesen tudtak belenézni Ajani sápadtkék jobb szemébe, és a hegek kuszaságába, ami valaha a bal volt, de Brimaz sosem kapta el a tekintetét.

Brimaz szája sarka rángatózott.

Ajani eleresztett egy mosolyt.

Brimaz felhorkantott, majd a két leonin felnevetett, és átölelték egymást.

– Király, mi? – kérdezte Ajan, miközben kartávolságból végigmérte az ifjú uralkodót –Hívhatlak fenségnek?

– Ehh, – válaszolta a király – a Brimaz is megteszi. De egy pillanatig elgondolkoztattalak, nem?

– Egy pillanatra sem. – válaszolta Ajani.

– Hát persze, hogy nem – válaszolta Brimaz, miközben a szeme felragyogott – Ülj le. Egyél. Biztos vagyok benne, hogy messziről jöttél.

Brimaz nem volt teljesen tisztában Ajani igazi síkjáró-természetével, de ismerte az öreg leonin származását, és rengeteg utazását, amik semmihez sem voltak foghatóak, amikről Oreskos leoninjai valaha is hallottak.

– Jó visszatérni – mondta Ajani.

Ajani és Seza helyet foglaltak. A király egyik tanácsadója lefejtett egy darab zsíros húst a tűzön sülő vadkanról, és az újonnan érkezőknek nyújtotta. Ajanai hálásan harapott bele a zamatos malachúsba, a zsír lecsöppent az álláról.

– Köszönöm a vendéglátásotokat – mondta teli szájjal. Kedvelt látogató vagy sem, illetlenség lenne étkezés előtt előhozakodni látogatása céljával, ezt még neki sem bocsátanák meg.

Aztán egy picit beszélgettek mindenfajta apróságról a tűz körül. Végül Ajani lenyalta a zsírt a mancsáról, és megszólalt.

– Ahogy korábban is mondtam, jó visszatérni.

– De a visszatérésednek oka van – mondta mosolyogva Brimaz. – Azért jöttél, hogy beszélj velem, megkérj valamire, vagy cselekvésre sarkallj. Emlékszem én Aranysörényű Ajani módszereire, idegen és barát.

Ajani elmosolyodott.

– Túlságosan jól ismersz – mondta. – Talán valamikor majd egyszerűen azért jövök, hogy meglátogassam a barátaimat. Ez megérne egy utat. De ez alkalommal attól tartok, igazad van. Azért vagyok itt, hogy a segítségedet kérjem.

– Ajani Oreskos barátja – mondta Brimaz. – Milyen segítségre van szükséged?

– Azért vagyok itt, hogy megtaláljam az egyik barátomat, egy embert – mondta Ajani. – Elspeth-nek hívják.

– Ő olyan, mint te, messziről való?

Ajani biccentett.

– És bajban van?

– Ha itt van – mondta Ajani– remélem, azt jelenti, hogy nincs többé bajban.

– De ha ő ugyanolyan, mint te – mondta Brimaz –, úgy gondolom, a bajnak megvan az a szokása, hogy megtalálja őt.

Ajani újra biccentett.

– Beszélned kellene Lanathosszal– mondta Brimaz. – Ő ember, egy krónikás, a szokásaink iránt érdeklődik.

– Ez azt jelenti, hogy megfogadtad a tanácsomat a békekötéssel kapcsolatban?

Ezidáig a többi leonin a tűz körül egymással beszélgetett, hagyták, hogy a király és öreg barátja egymással beszéljen. Meghagyták nekik az elvonultság látszatát. Most elcsendesedtek, füleiket hegyezve hallgattak.

– Azt tettem, ami jónak látszott – mondta Brimaz. – De az az igazság, hogy Lanathos jött hozzánk. Nem mindenki hiszi el – egy pillantás valakire a tűz körül –, hogy jövetelének célja ártalmatlan. Elmondja a történeteit nekünk, és meghallgatja a mieinket. Nem tudom, miért talál minket érdemes társaságnak, de egy ember, aki meghallgatja a panaszainkat, olyannyira új dolog, hogy megengedjük neki, hogy maradjon. A napokban kereskedő emberekkel beszélt, talán hallott valami hírt a barátodról.

– Ez több, mint amit kérni akartam – mondta Ajani. – Ha már a népedről beszélünk, öreg barátom, az égbolt…

–…de te a barátod miatt aggódsz – mondta Brimaz. – Menj, beszélj Lanathosszal. A többi várhat.

 

Lanathos, a Krónikás idős ember volt, nyakát és arcának alsó részét égett sebek utáni hegek borították. Fehér haja rövidre volt vágva, és a lobogó tűz előtt állva a profi történetmesélők mély beleélésével és élénkségével mesélte a történetét.

–… és így Polukranos visszatért! – kiáltotta Lanathos. – Purphoros óvatlan dühe kihajította Nyxben betöltött helyéről.

Lanathos jelentőségteljesen feltekintett a csillagokkal teli égre, és színpadiasan megforgatta a szemét. Efféle istentelenségért az emberek poliszainak bármelyik udvarában bírák elé kellene állnia. De a leoninok csak felnevettek. Vagy a hallgatóságának játszott, vagy valóban ennyire szentségtörő volt. Ajani azon morfondírozott, hogy mennyire más lehetett a történet, amikor Lanathos hallotta.

– Mindannyian tudjátok, mi történt ezután. Hogy Nylea és Heliod hogyan száműzték Polukranost a föld alatt, hogy ott aludjon örökre, és hagyja békességben a halandók világát.

 

Polukranos valami rettentő mennyei hidra volt, akit a csillagokhoz kellett kötni, hogy a halandók biztonságban legyenek. Amikor legutoljára itt volt, Ajani már hallotta a történetet a bukásáról és bebörtönzéséről.

– De barátaim, az istenek másképp értelmezik az örökkévalóságot, mint mi – mondta Lanathos. – Így hát Polukronos felébredt, hogy még egyszer fenyegetést jelentsen minden therosi számára.

 

Őszinte félelem morajlása hangzott fel, mintha Polukranos bármelyik pillanatban előtörhetne a horizont mögül. Ajani elmosolyodott. A leoninok jó hallgatóság voltak, ha valami érdekelte őket.

 

– Ezredéve egy teljes várost falt fel, mivel csak egy teljes város volt képes csillapítani az ötven fej éhségét – mondta Lanathos. – Aztán Meletis lett kíméletlen erejének következő célpontja!

 

A tömegben még többen felmorajlottak. Valaki éljenzett, de aztán gyorsan elhallgatatták. Réges-régen Meletis hajtotta rabszolgasorba a leoninokat. Úgy tekintettek rá, mint az igazi szülőföldjükre, és sokan reménykedtek benne, hogy egy nap visszaszerzik. A gondolat, hogy a város veszélyben van, még ha csak a történetben is, megosztotta a hallgatóságot.

 

– A föld megremegett a lépéseitől, és tavak alakultak ki a lábnyomában. Mindent felfalt, ami az útjába került, a Nessosi erdőtől a négy szél fennsíkjáig, ahol Agnomakhos zsarnoki uralma véget ért. Semmi sem állt Polukranos és Meletis közé. Semmi, kivéve a Nap Bajnokát!

 

A hallgatóság éljenzett. Ajanit nem lepte meg, hogy a félig mitikus Nap Bajnokáról szóló történetet hallja a Theriászból. Annak ellenére, hogy az emberek legfőbb istenének áldását élvezte, a bajnok alakja ugyanolyan népszerű volt a leoninok körében is, és Ajani rengeteg történetet hallott a Theriászból előző látogatásának alkalmával. Talán azért, mert a Bajnok történetei, ellentétben az istenekről szólókkal, amik népszerűek voltak az emberek földjén, a halandók cselekedeteire koncentráltak, nem az istenek viszályaira. A bajnok Heliod áldásával bírt, de a próbája a sajátja volt.

 

– És ott állt! – mondta Lanathos. – Páncélja ragyogott, lándzsáját magasra tartotta, köpenyét a négy szél korbácsolta. Előlépett, és kihívta a hidrát, aminek erre mind az ötven feje szembefordult vele.

 

– A Bajnok idegen volt az itteniek számára. Meletis nem az ő városa volt. De senki más nem volt, aki megvédené azt, és a Bajnok nem engedhette elveszni.

 

– Csak egy porszem volt Polukranos hatalmas tömege előtt, akit még az istenek sem tudtak megölni. De volt egy fegyvere. Olyan, amilyennel Polukranos még sosem találkozott: egy lándzsa, amit Purphoros kovácsolt, és Heliod áldott meg. A fegyver fényesen ragyogott a nap fényétől és a Bajnok akaratától. Felemelte a lándzsáját és rohamozott.

 

– Polukranos látta ezt a magányos halandót, aki szembe mert szállni vele, és elöntötte a harag. Szélesre tátotta egyik nyáladzó pofáját, és egyben lenyelte a Bajnokot!

 

A leoninoknak elakadt a lélegzete. Ajani arcán egy grimasz futott át. Ez lenne a Theriász vége? Ők sosem hallották még?

 

– Ó –mondta Lanathos –, ám a Nap Bajnoka ugyanolyan okos volt, mint amennyire erős, és nehéz falatnak bizonyult Polukranosnak. Épp le akarta nyelni, amikor lándzsájával kivágta magát, közben majdnem levágva a hidra fejét. Biztonságos távolba ugrott, a fej pedig megcsonkítva lógott, de nem szakadt le teljesen a nyakról, így hát nem is tudott visszanőni!

 

– Napokig harcoltak. Minden alkalommal amikor Polukranos esztelen dühében megpróbálta lenyelni a bajnokot, ő kivágta magát, és egy újabb használhatatlan fejet hagyott maga után. Mivel Kruphix csendje tehetetlenné tette az isteneket, ők csak nézni tudták mindezt, ahogy egy halandó fejről fejre haladva megöli kedvenc állatukat.

 

Ajani elgondolkodott, hogy ez a csendnek nevezett dolog nem valami olyasmi-e, mint ami most történik az égbolton. Nem lepődött volna meg, ha már megtörtént volna korábban is. Theros emlékezete hosszú, istenei pedig fékezhetetlenek.

 

– Végül a Bajnok szembekerült a hatalmas Polukranos utolsó fejével, aki már megtanulta, hogy ha lenyeli a Bajnokot, az csak fájdalmat okoz neki. Megpróbálta eltaposni, de az lándzsájával felnyársalta a lábát. Erre Polukranos odacsapott a farkával, de ő villámgyorsan félreugrott. Amikor aztán Polukranos egy pillanatig habozott, a Bajnok felugrott a farkára, felfutott a hátán, felkapaszkodott az utolsó hitvány fejére, és belemártotta a lándzsáját a szemébe.

 

– Polukranos, poliszok felfalója, az istenek kedvence nem volt többé. A csendes fennsíkon egyedül Heliod Bajnoka maradt, akinek a lándzsája fényesen ragyogott a napsütésben.

Lanathos szélesen meghajolt, mire a leoninok elismerően felmorajlottak. Nem volt kétséges, hogy a történetmesélő mostanra megértette, hogy a leoninok sokkal visszafogottabbak, mint egy emberi hallgatóság.

 

Ahogy a tömeg eloszlott Ajani utat tört magának a krónikáshoz.

– Jó történet volt. – mondta.

Lanathos meghajolt.

– Ajaninak hívnak. Oreskos leoninjai a barátjuknak tekintenek, és örömmel látom, hogy téged is.

Lanathos felkuncogott.

– Barát a legtöbbjüknek, – mondta – élősködő, progandista és kém a többieknek. Mint bármi más, ez is attól függ, ki mondja a történetet. De úgy tűnik, Brimaz király bizalmát élvezem, és ez elegendő a legtöbbjüknek.

– Nekem is elegendő – mondta Ajani. – Remélem, tudsz nekem segíteni abban, hogy megtaláljam egy barátomat, egy embert. Elspeth-nek hívják.

– Szokatlan név – mondta Lanahos. – Ahogy az Ajani is, ha már szóba került. Mit is mondtál, honnan származol?

 

Mindig a mesemondó az, aki kérdez, gondolta Ajani.

– Messziről – mondta Ajani. – Túl a hegyeken, és még annál is tovább.

Ajani azt hitte, hogy elég ártatlan válasz lesz, de azonnal látta, hogy túl sokat mondott. Lanathos csillogó szemei tágra nyíltak.

– Vannak népek a hegyeken túl? Leoninok vagy emberek? Van városuk? Templomuk? Ismerik az isteneket?

Ajani felemelte a kezét, Lanathos pedig szünetet tartott lélegzetvétel nélkül előadott litániájában.

– Később – mondta Ajani. – talán válaszolok a kérdéseidre.

Lanathos arca elvörösödött – Ajani tudta: ez valami olyasmi, mint amikor egy leonin szégyenében leszegi a füleit. A finomabb emberi kifejezéseket még mindig nem értette meg.

– Természetesen – mondta a krónikás. – A barátodat keresed. – megdörzsölte sebhelyes állát. – Sajnos el kell, hogy keserítselek, de tudomásom szerint én vagyok az egyetlen ember Oreskosban.

– Brimaz azt mondta, nemrégiben kereskedő emberekkel beszéltél. Hallottál olyasmit, hogy egy idegen érkezett a területükre, egy magányos nő, aki furcsán beszél, és kardot visel?

Lanathos pislogott.

– Hát persze, hogy hallottam. Az előbb hallhattad a történetet, amit elmondtak nekem.

 

Ajani fülei maguktól hátracsapódtak. Ez az öregember tréfál vele?

– A barátomat keresem – mondta. – Nem a Nap Bajnokát.

– És miből gondolod, hogy a barátod nem a Nap Bajnoka?

Ajani hagyta, hogy a fülei teljesen lelapuljanak.

– Amikor legutóbb itt voltam, hallottam a Theriász történeteit. – mondta Ajani. – A Bajnokról, aki kentaurokkal edzett, és a leoninok között élt. A barátom most van itt, és sosem tett ilyesmiket.

– Ajani, úgy beszélsz a Theriászról, mintha ha az egyetlen emberről szólna.

Ajani vett egy mély lélegzetet, majd kifújta.

– Igen. – mondta. – Emlékezz, messziről érkeztem. Ha valamit félreértettem, kérlek, magyarázd el.

– A Theriász a Nap Bajnokáról szól. – mondta Lanathos. – De ez nem egyetlen személy. Ez egy cím, amelyet Heliod ítél oda a szükség idején egy arra érdemes halandónak. A Theriász története mindegyikőjükről szól, az elsőtől, akárki is volt az, az utolsóig – a nőről, aki elpusztította Polukranost.

Valami nem stimmelt.

– A legutolsó… – mormolta Ajani. – Te úgy mesélted a történetet, mintha…

A szemei tágra nyíltak.

– Milyen régen?

– Nemrég. – mondta Lanathos. – A közelmúltban. Az Istenek csendje alatt. Egy hónapja, talán egy kicsit korábban.

Milyen gyorsan változatja Theros az eseményeket történelemmé, a történelmet pedig mítosszá!

– A történetedben a Bajnok lándzsával harcolt. –mondta Ajani. – Tudtommal Elspeth sosem forgatott ilyet.

Lanathos megvonta a vállát.

A részletek olyanok, mint a ruha: az emberek cserélgetik őket, hogy frissnek tűnjenek. Amikor a történetet hallottam, akkor lándzsa volt. Amikor az a kereskedő, aki mesélte nekem, először hallotta, talán még kard volt. Ezek a dolgok a történetmesélés során változnak.

– És mi a helyzet a környezettel? – kérdezte Ajani. – A Négy szél fennsíkjával. Tényleg azt hiszed, hogy ott volt?

– Talán nem pontosan azon a fennsíkon. – mondta Lanathos. – Habár fogadni mernék rá, hogy Meletis környékén volt. A történetnek pont az a lényege, hogy Polukranos a Tizenkettek városát fenyegette. De ne gondold, hogy még mindig ott van.

– Miért mondod ezt?

– Hallottam egy másik történetet. – mondta Lanathos. – Miután legyőzte Polukranost, a Bajnok Akrosban tűnt fel, amit minotauroszok hordái ostromoltak. Brimaz tudott róla, mint lehetséges háborús helyzetről, de ezt a történetet még nem akartam elmesélni. Még nem tudom, hogyan végződött.

– Köszönöm –mondta Ajani. – Nagyon sokat segítettél.

– Mire készülsz? – kérdezte Lanathos

– Megkeresem őt. – mondta Ajani. – Segítek neki, ha szüksége van rá.

Lanathos elmosolyodott.

– Végül is a Bajnoknak mindig voltak társai.

 

Tovább...